12 éves voltam, amikor rám tört a macska utáni ellenállhatatlan vágy. Vidéken nőttem fel, és mindig akadt 1-2 cica a kertes ház körül. Szerettem is őket, de általában túlságosan öntörvényű lények voltak, és senkihez nem tartoztak igazán. Végül hosszas könyörgésemre a szüleim beleegyeztek, hogy magunkhoz vegyünk egy perzsacicát.
Máig emlékszem arra a napra. 1984. szeptember 3-án felkerekedtünk, és útra keltünk azzal az eltökélt szándékkal, hogy a győri kisállat-vásárról nem térünk haza üres kézzel.
Sétálgattam a ketrecek között és nézelődtem, egyik szőrgombolyag helyesebb volt, mint a másik. Amikor azonban megpillantottam őt, ahogy békésen üldögélt a testvérei között és rám szegezte a tekintetét, tudtam, hogy megtaláltam, akit kerestem.
A törzskönyv szerint Vinceföldi Bíborkának hívták a kék-krém színű, 8 hetes lánycicát. Nagyon boldog voltam, amikor a kezembe adták.
A következő napokban azon törtem a fejem, hogy miképp szólítsam, mert a hivatalos elnevezését kissé fellengzősnek tartottam. Később azonban megbarátkoztam vele, mert rájöttem, hogy nagyon is illik rá ez a kedves, mégis előkelő név.
Bíborka gyorsan cseperedett, de még gyorsabban egymás szívéhez nőttünk. Nem könnyen fogadott valakit a bizalmába, igazán csak hozzám ragaszkodott. Sajátos ízlése az étkek terén is megmutatkozott, számára a görögdinnye és a nyers krumpli jelentették a legfinomabb falatokat.
Éldegéltük közös életünket. Én elvégeztem az általános iskolát, majd a gimnáziumot, azután pedig az egyetemet is. Őt nem gyötörték fizikaórákkal, dolgozatokkal és vizsgákkal. Egyhangúbban teltek a napjai, de nem ítéltük szobafogságra. Így esett, hogy több ízben is kiscicákkal örvendeztetett meg, akik mindig otthonra leltek rokonoknál, barátoknál.
A hosszú évek során két alkalommal is majdnem elveszítettem őt. Egyszer mérget evett, és mire megérkezett a segítség, már üveges szemekkel feküdt, de még pislákolt benne az élet. Csodával határos módon sikerült megmenteni. Egy másik alkalommal a balatoni nyaralóból tűnt el, és a háztól meglehetősen távol bukkantunk rá, amikor már szinte nem is reméltük.
Utolsó éveiben egyre gyengébb és vékonyabb lett, a bundája sem volt már a régi, fogai pedig sorra kihullottak. A felénk sugárzó szeretete azonban nem változott.
1997. nyarán Horvátországba utaztam, a tengerparton töltöttünk pár napot a barátaimmal. Augusztus 20-án este érkeztünk vissza Magyarországra, a Balatonnál mindenütt tűzijáték fényei szikráztak a víz felett. Jókedvű voltam, nem is sejtettem, mi vár otthon.
A szüleim azzal fogadtak, hogy Bíborka egyik éjszaka örökre elaludt. Nagyon fájt az elvesztése, különösen mert nem voltam mellette az utolsó órákban, és nem tudtam tőle elbúcsúzni sem.
Azóta 7 év telt el, de ha eszembe jut, még mindig elszomorodom. Az a gondolat vígasztal, hogy azon a hajdani, szeptemberi napon helyesen választott, amikor rám függesztette nagy, sárga macskaszemeit.
Erzsu