12 éves voltam, amikor rám tört a macska utáni ellenállhatatlan vágy. Vidéken nőttem fel, és mindig akadt 1-2 cica a kertes ház körül. Szerettem is őket, de általában túlságosan öntörvényű lények voltak, és senkihez nem tartoztak igazán. Végül hosszas könyörgésemre a szüleim beleegyeztek, hogy magunkhoz vegyünk egy perzsacicát.
Máig emlékszem arra a napra. 1984. szeptember 3-án felkerekedtünk, és útra keltünk azzal az eltökélt szándékkal, hogy a győri kisállat-vásárról nem térünk haza üres kézzel.
Sétálgattam a ketrecek között és nézelődtem, egyik szőrgombolyag helyesebb volt, mint a másik. Amikor azonban megpillantottam őt, ahogy békésen üldögélt a testvérei között és rám szegezte a tekintetét, tudtam, hogy megtaláltam, akit kerestem.
A törzskönyv szerint Vinceföldi Bíborkának hívták a kék-krém színű, 8 hetes lánycicát. Nagyon boldog voltam, amikor a kezembe adták.
A következő napokban azon törtem a fejem, hogy miképp szólítsam, mert a hivatalos elnevezését kissé fellengzősnek tartottam. Később azonban megbarátkoztam vele, mert rájöttem, hogy nagyon is illik rá ez a kedves, mégis előkelő név.
Bíborka gyorsan cseperedett, de még gyorsabban egymás szívéhez nőttünk. Nem könnyen fogadott valakit a bizalmába, igazán csak hozzám ragaszkodott. Sajátos ízlése az étkek terén is megmutatkozott, számára a görögdinnye és a nyers krumpli jelentették a legfinomabb falatokat.
Éldegéltük közös életünket. Én elvégeztem az általános iskolát, majd a gimnáziumot, azután pedig az egyetemet is. Őt nem gyötörték fizikaórákkal, dolgozatokkal és vizsgákkal. Egyhangúbban teltek a napjai, de nem ítéltük szobafogságra. Így esett, hogy több ízben is kiscicákkal örvendeztetett meg, akik mindig otthonra leltek rokonoknál, barátoknál.
A hosszú évek során két alkalommal is majdnem elveszítettem őt. Egyszer mérget evett, és mire megérkezett a segítség, már üveges szemekkel feküdt, de még pislákolt benne az élet. Csodával határos módon sikerült megmenteni. Egy másik alkalommal a balatoni nyaralóból tűnt el, és a háztól meglehetősen távol bukkantunk rá, amikor már szinte nem is reméltük.
Utolsó éveiben egyre gyengébb és vékonyabb lett, a bundája sem volt már a régi, fogai pedig sorra kihullottak. A felénk sugárzó szeretete azonban nem változott.
1997. nyarán Horvátországba utaztam, a tengerparton töltöttünk pár napot a barátaimmal. Augusztus 20-án este érkeztünk vissza Magyarországra, a Balatonnál mindenütt tűzijáték fényei szikráztak a víz felett. Jókedvű voltam, nem is sejtettem, mi vár otthon.
A szüleim azzal fogadtak, hogy Bíborka egyik éjszaka örökre elaludt. Nagyon fájt az elvesztése, különösen mert nem voltam mellette az utolsó órákban, és nem tudtam tőle elbúcsúzni sem.
Azóta 7 év telt el, de ha eszembe jut, még mindig elszomorodom. Az a gondolat vígasztal, hogy azon a hajdani, szeptemberi napon helyesen választott, amikor rám függesztette nagy, sárga macskaszemeit.
Erzsu
AJÁNLOM AZ OLDALT
Az alábbi írással néhai perzsacicámnak szeretnék emléket állítani. 13 évet töltött velem, többet, mint amennyit addig éltem, míg mellém szegődött.
