Egy szörnyű éjszaka


Mi a televíziót néztük a belső szobában. Amikor eljött a „nyugovóratérés” ideje, azaz a film vége, szokásunk szerint keresni kezdtük Bendegúzt, hogy vacsorát adjunk neki. De minden hiába! A kis csibész csak nem került elő.

Hívogattuk mindnyájan, de semmi mozgás. Nem szaladt elénk égnek álló farokkal, kedvesen kurrogva. Mi történt? Kedvenc helyén van talán, a gardróbban? Fölnéztem a polcra – ott sincs. Hol lehet hát? Egyszer csak a húgomnak eszébe jutott, hogy a kedvenc eledele, a száraztáp zacskójának rázására mindig előbújik. Bárhol van, bármit csinál, arra mindig előjön. Megráztuk hát a zacskót. Talán most! De csend, csak sűrű csend.

Döbbenten néztünk egymásra. Jézusom, talán csak nem? Annyiszor mondtam már, hogy ne hagyjuk felügyelet nélkül a nyitott ablaknál! Rohantunk, repültünk lefelé a lépcsőn a földszintre. Ki a kapun a lépcsőház elé. A látvány egyszerre volt szörnyű, és valamelyest megnyugtató: Bendegúz ott volt a földön – de élt! Ott gubbasztott a kapu előtti virágágyásban. Hét emeletet zuhant, de élt. Fölnyaláboltuk, és óvatosan, ölben vittük föl a lakásba.

Azonnal telefonáltunk a bátyámnak, neki van kocsija. Bendegúzt betettük, és irány az állatorvosi ügyelet. Bátyám, húgom és az édesanyám volt a mentőápoló; ők vitték be a kórházba, én otthon maradtam - szörnyű idegállapotban. Egyik cigarettáról a másikra gyújtva mászkáltam fel-alá a lakásban. Nem bírtam ki, amíg visszajönnek, mobiltelefonról felhívtam őket. Az Állatorvostudományi Egyetem kórházában voltak, épp az orvosnál.

Mi van Bendivel? Igen jók az esélyek – mondta az édesanyám –, ha ezt az éjszakát túléli, mert most kritikus az állapota. Az eséssel járó nagy ütéstől úgynevezett légmelle lett. A nagy bajban az volt a szerencse, hogy a puha virágágyásba esett. Az orvos elkérte a telefonszámunkat, hogy ha véletlenül megtörténik a tragédia, értesíteni tudjon. Senkinek sem kívánom azt az éjszakát! Ha megcsörrent a telefon, egyszerre rezdültünk össze, egyszerre lettünk falfehérek. De hála Istennek, egyszer sem az orvos hívott. Bendi túlélte a kritikus éjszakát!

Másnap reggel bementem meglátogatni, egy nagyon kedves orvos fogadott. Bendegúz a körülményekhez képest jól van, de még az intenzív osztályon – mondta. Minden nap bementünk meglátogatni a mi kis betegünket. Állapota fokozatosan javult, három nap múlva kikerült az intenzív osztályról. De ekkor még nem engedték haza. Megvárták, míg az utolsó mellkasröntgen-lelete is negatív lesz. Ahogy eltűnt a légmelle, vihettük haza. Micsoda földöntúli boldogság volt! Itt kell megemlítenem, hogy nagyon lelkiismeretes, szeretetteljes, és hozzáértő gondoskodással kezelték a mi kis Bendinket a kórházban.

Bendikét tehát kerek egy hét kórházi kezelés után hazahoztuk. Első dolgunk volt, hogy villámgyorsan szúnyoghálót rakattunk az ablakokra, így Bendike nyugodtan üldögélhet nyáron is a párkányon. Ennek már két éve, s Bendi azóta is kifogástalan egészségnek örvend.

Azt az éjszakát soha nem felejtem el. Csodálatos, kora őszi idő volt, a hetedik emeleti panellakásunk összes ablaka tárva-nyitva. Bendegúz, az akkor hat esztendős nősténycica szokása szerint ki-be sétált egyik szobából a másikba.